Keresztény különbözőségek

Biztos vagyok benne, hogy ez a cikk sokaknak megütközést fog okozni. Mindenkinek megvan a maga gondolatvilága, amit sokszor úgy kapott. Keresztény felekezetekről beszélek. És a nagy általánosságokról. Egymáshoz viszonyítva.

Hadd bontsam ezt ki. Ha csak az eddigieket olvassuk, tényleg vérlázító lehet a szöveg. Arra gondolok, hogy vannak különböző keresztény felekezetek, amelyeknek tagjai akarva-akaratlanul, de azt az ideológiát sajátítják el, amely közösségnek a részét képezik. Ugye, hogy egyetértünk? Mert ugye megtér egy akárki, ideális esetben rendesen elfogadta Jézust saját Megváltójának. Olyan, mint egy őssejt: formálható, nyers, tele potenciállal. Aztán szakosodik. Ha egy adott egyházban tér meg, kézenfekvő, hogy az ő táborukat fogja erősíteni, aztán ettől a tábortól függ, hogy mennyire ösztönzi az egyén személyes kapcsolatát az Istennel, illetve mennyire a saját szellemi termékét ülteti az illető elméjébe, akár szándékosan, akár nem. De tételezzük fel, hogy semmi rossz szándék nem vezet senkit, amikor a friss hívőt segíti Krisztus követésének útján. Akkor is vannak elvek, hozzáállások, prioritások, amik egyik helyen így, másik helyen úgy alakulnak ki. Így lesz olyan sokféle gondolkodású egy-egy közösség.

Ez még nem is lenne akkora baj; sokkal inkább az, hogy az ember jelleméhez hozzátartozik, hogy azt gondolja, övé az igazság. Hiszen a hittársai, akikkel tölti hitéletét, ugyanezt támasztják alá, nem csak az ő agyszüleménye. Csakhogy ez minden közösségben ugyanígy alakul ki, így aztán csúnya ellentétek alakulhatnak ki lépésről lépésre, talán még el is szigetelődnek egymástől. Pedig:

Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.

Jn 13:35

Olyanokra is gondolok, amikor a saját kis közösségünkben más keresztény hagyományokon nevetgélünk, merthogy mi tudjunk nagyon jól, hogy az nem úgy van. Vagy hagyományokon, vagy felekezeti teológián.

A teológia szó Istenről való beszédet jelent. Beszélni arról, amit-akit érteni vélünk. Merész dolog. Illetve ez így még önmagában nem lenne az, csak hogy tudományt csinált belőle az ember és amiket megfigyelt és megérteni vélt valaki, azokat betonigazságokként, ún. dogmákként fektetett le és onnantól kezdve aki mást mond, az vagy új dogmát hoz létre, vagy eretnek lesz a többi teológus szemében.

Ez a magasabb körök jelensége, de a kis hívők között is sajnos megfigyelhető az említett vetélkedés. De hogy szolgálja ez Krisztus igazságát? Hogy lesznek szimpatikusak ettől a keresztények a nemkeresztények szemében? Egyik hívő a másikkal nem tud egyetérteni lényegtelen dolgokon? Mert igenis lényegtelenek. Jézus azt mondta, szeressük egymást, nem azt, hogy azon vesszünk össze, hogy ki hogy értelmezi a Bibliát, és aki erősebb, egy győzze le a gyengébbet, teológiai vagy egyéb fegyverrel. Ennyire nyilvánvaló dolgot hogy nem látunk?

Elmondom, miért írtam éppen erről a témáról.

Katolikus gyökerekkel bírok még kisgyerekkoromból. Nagyjából ismerem az Egyházat. De kitértem a hitemből, majd újra megtértem évekkel később. Újra megpróbálkoztam a katolikus felekezettel, de nem jött be. A protestantizmusban találtam meg azt, amit a Biblia lapjairól értettem, illetve érteni véltem. Most is úgy vallom, hogy nagy vonalakban a protestáns Egyházakban hűbben viszonyulnak az Íráshoz, mint a katolikusban. Aztán ahogy egyre többet tudtam meg Isten igéjéből, annál inkább sántított sok dolog a katolikus gyakorlatban. Így aztán egy kérdés nem hagyott nyugodni.

Miért történik annyi csoda, gyógyulás, épülés, áldás a katolikus közegben is? Hiszen annyira tökéletlenek. Pontosan! Ők láthatóbban tökéletlenek igei szemszögből, de Istennek nem tökéletes emberek kellenek, hanem olyanok, akik Őrá vágynak. Akik Őt akarják szeretni és tisztelni.

Azt vettem észre, hogy Isten számára a legkevésbé fontos dolog a teológia. Átvitt értelemben pedig az, hogy az emberek mit beszélnek Istenről (teológia = az Istenről való beszéd). Ő nem abban leli kedvét, ha róla beszélünk, hanem ha Vele vagyunk. Isten, akit gyermekének tekint, azt szereti, megáldja, növekedést ad neki.

Volt szerencsém egy katolikus közösségben önkénteskedni egy éven át, holott protestáns vagyok. Betekintést nyertem az ő hitvilágukba és ahelyett, hogy szörnyülködtem volna, elfogadtam, hogy ők ezt és ezt így csinálják. Ők is emberek, jó és rossz döntésekkel. Küzdelmekkel és örömökkel. Erősségekkel és gyengeségekkel. Mint a többi ember. És igen, mint a protestánsok!

Ezekkel a gondolatébresztőnek szánt sorokkal nem akarom, hogy átessünk a ló túloldalára és mostantól minden protestáns ostyát vegyen magához. Mindenki maradjon meg a hitében, amely felől meggyőzte őt Isten. Viszont ezt a pozícióját őrizze meg abban a Lélekben, ami az egységre törekszik Krisztus különböző színezetű gyermeke között.

Tudtad, hogy a protestáns azt jelenti, tiltakozó? Amikor megalkották a szót, nyilván ez illett rá, de már nem élünk a középkorban. És ne éljünk a szó jelentésével összhangban, sokkal inkább legyünk empatikusak, toleránsak (tudom, sokan utáljátok ezt a szót) és szeretettel teljesek, hogy kiteljesedhessen Isten Szentlelkének munkája bennünk.

Köszönöm megtisztelő figyelmedet!