2009. november 11., szerda

Isten "gonoszsága"

Van egy-két klasszikus téma a nem keresztények körében, ami sokszor akkor merül fel, ha egy keresztény megosztja az evangéliumot, sokszor pedig spontán, ha az adott illető tudja a másikról, hogy egy "szerencsétlen kis keresztény", aki megérdemli már a meghurcolást. Élezzük most ki a mondanivalót arra, amit a nem hívők "Isten gonoszságának" titulálnak.

Két bibliai jelenséget szeretnék felhozni, melyeknek gyökere egy és ugyanaz. Valami olyasmi ez, mint két fa, amelyek túl közel nőttek egymáshoz, így egybeolvadtak.

Az első a pokol jelensége. Az még viszonylag könnyű dolog egy nem keresztény számára is, hogy van Mennyország, amit Isten jutalmul ad azoknak, akik az övéi. Eddig világos. De hogy lehet Isten olyannyira "kegyetlen", hogy egy poklot hoz létre, ahol nem lesz más, mint kín és szenvedés? Félreértés ne essék, nem egyfajta elrettentő anti-evangelizációt tervezek ezzel, hogy ha nem térsz meg, rettegj, mert elközelített a pokol országa. Nem, dehogy, csak le szeretném leplezni a Sátán rafinériáit, amikor elferdíti a valóságot, vagy éppen abban segít, hogy ne vegyünk tudomást a halál utáni életről, illetve magáról a halálról. Pedig mindenkiért eljön, előbb vagy utóbb. A helyzet az, hogy aki nem tartozik Jézushoz, arra a pokol vár. Miért? Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Róm 3:22-23. Aki tehát tökéletesen él, bűntől mentesen, az elmondhatja magáról, hogy "hát nekem nincs szükségem Jézusra, mert én tökéletes vagyok". Csakhogy ilyen ember nem létezik. Jézus volt az egyetlen, aki betöltötte a törvényt halandó földi élete során. Ezért van rá szükségünk. Mivel ő tökéletes és bűntelen volt, és így áldozta fel magát miértünk, bűnösökért, ezért őáltala igazít meg minket az Atya ingyenesen kegyelméből. Ez nem kiérdemelt dolog, hogy senki se képzelje magát többnek, mint ami. Viszont annyit mégiscsak kell tennünk, hogy elfogadjuk Jézust és az ő áldozatát az életünkben.

Ahogy szoktam, kicsit elkalandoztam a fő témától, ahová most visszakalandozok. :-) Viszont szükségesnek éreztem, hogy ezeket is megosszam, mert ha nem osztom meg, nem értitek meg, hogy az alaphelyzet az, hogy mind bűnösök vagyunk, így a pokolra vagyunk kárhoztatva. Azért vagyunk "eredendően" bűnösök, mert a bűn hozzátartozik a lényünkhöz: benne születtünk. Ilyenkor szokták önigazságukat igazolandó a nem keresztények azt mondani: "De hát Isten is látja, hogy én mennyi jót teszek nap mint nap. Segítek a szomszédnak megszerelni az autóját. / Elmosogatok a feleségem helyett. / Mosok-főzök-takarítok a tróger férjem után. / Elmegyek minden héten kétszer is a templomba. / Igyekszem jó szavakkal illetni a körülöttem élőket. / Barátságos vagyok mindenkihez. / stb." Ez mind szép és jó dolog, de nem függvénye az üdvösségnek. Még egyszer, érthetőbben: Helyes jó dolgokat cselekedni, de örök életet és mennyet nem adnak. Annak más a módja. Hallottam egyszer egy jó illusztrációt, ennek egy részét fogom most felhasználni. Képzeljük el magunkat egy ítélőszék előtt. Elloptunk egy autót (most ez jutott eszembe). Lehetőségünk van megvédeni magunkat, így aztán elkezdjük sorolni: "De hát segítettem a szomszédnak megszerelni az autóját, elmosogattam a feleségem helyett, stb." Kérdem én: ha jót teszünk, azzal ki tudjuk váltani a bűnt, amit elkövettünk? Ugye nem? A bírót nem fogja meghatni, hogy felsegítettem a földről az idős nénit, aki éppen megbotlott. Attól a bűnöm - miszerint elloptam a kocsit - megmarad. Sőt, azt is mondhatja az érintett: "Jó, elkövettem ezt a bűnt, viszont a többit nem". Magyarul elloptam az autót, viszont nem öltem meg a gazdáját, nem erőszakoltam meg a feleségét. Ez szintén nem tesz mély benyomást a bíróra. Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett. Jak 2:10. Tehát ítélet alatt vagyunk. Tegyük fel, hogy a büntetés - mint jópár évvel ezelőtt - halál. De abban a pillanatban, mielőtt kihirdetnék az ítéletet, jelentkezik valaki, aki kész arra, hogy ártatlanként kiváltson minket. Ezt az illetőt nevezzük az egyszerűség és a könnyebb szemléltetés kedvéért Jézus Krisztusnak. Ez az ember csak a tárgyaláson volt jelen, és valamiként a törvények lehetővé teszik, hogy őt terheljék a mi bűneink, így feláll és feladja magát. De csak akkor, ha mi hajlandók vagyunk ezt elfogadni. Ki lenne az az őrült, aki azt mondaná, "köszönöm nem"? Ha csak emberi önzőségünkből indulunk ki. Az ember szereti menteni az irháját. És mégis, mennyien rohannak azon a bizonyos "széles úton", ami a kárhozatba vezet! Ugye, a példában végiggondolva mennyivel könnyebb lenne elfogadni a helyettes váltságot, mint az életben? Pedig a valóságban volt egy Jézus Krisztus, aki már fel lett áldozva a mi bűneinkért; aki önként és ártatlanul ment a halálba, hogy mi, bűnösök megmeneküljünk ettől a pokoltól, ahová egyenest tartunk, ha nem vagyunk Krisztusban. Ugye, hogy ebben a megvilágításban máris nem tűnik Isten olyan gonosznak? Mert ő arra törekszik, hogy megmentsen minket. Isten nem tesz értünk semmit? Ez a Sátán hazugsága! 2000 éve tett. Jézus olyan szótlanul ment a halálba, mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Ézs 53:7. Még ha igaz is lenne, hogy azóta nem tett értünk semmit Isten, akkor sem mondhatjuk, hogy gonosz, mert mindenkinek megadja az esélyt arra, hogy örök életet kapjon és a mennybe jusson. A pokol azoké, akik nem törődnek ekkora kegyelemmel. És még egyszer: azért hívják kegyelemnek, mert azon kívül, hogy elfogadjuk Jézust megváltónkul, nem kell tenni semmit. A valódi kereszténység nem vallás. A vallásokban mindig kell valamit tenni az üdvösségért (vagy azért, amit éppen célul tűz ki egy adott vallás). A kegyelemről szól a kereszténység, a kegyelem pedig egy ki nem érdemelt és ki nem érdemelhető ajándék, amiben minden ember részesülhet egészen az ötéves óvódástól a kilencvennégy éves dédmamájáig, aki az utolsó lélegzeteit veszi.

A második jelenség, amire fel szeretném hívni a figyelmet, azt én egész egyszerűen csak úgy hívom: a siloám-effektus. Lukács evangéliumában egy rövidke szakaszról van szó, ahol Pilátus vérengzéséről és a siloámi torony összedőléséről van szó: Voltak ott abban az időben néhányan, akik hírt adtak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: "Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el." Lk 13:1-5. Nagyon örülök neki, hogy leírta ezt a kis részt Lukács. Ami azt illeti, imádom a Bibliában, hogy nem köntörfalazik. Ha valóban egy vallás könyvéről lenne szó, illetve Isten keze nem lenne benne a megírásában , akkor nem tenne említést egy ilyen dologról, megakadályozva azt, hogy felmerüljön a "hitetlenekben" egy olyan Istenkáromlás, hogy Isten gonosz és kegyetlen. Jézus ezt már előre megmondta a mai (illetve korábbi) emberre való tekintettel, mielőtt valaki azt gondolná, ő találta fel a spanyol viaszt és majd jól odamond a "hülye keresztényeknek". Amiben a pokolról és a siloám-effektusról szóló rész hasonlít, az az alaphelyzet megértésének fontossága. Mindkettőben arról van szó, hogy alaphelyzetben a halált érdemeljük bűneink zsoldjaként - Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Róm 6:23. A különbség a két jelenségben annyi, hogy amíg a menny-pokol dilemma az örök lét kérdéséről szól, addig a Pilátus vérengzésének és a siloámi torony összedőlésének sztorija a földi életről, illetve annak végéről szól. De maradjunk a siloám-effektusnál. Isten nem azért engedte meg ezeknek az embereknek a halálát, mert éppen olyanja volt, vagy mert azok sokkal bűnösebbek voltak a többieknél. Azért engedte meg, mert bűnösök voltak. Ugye Hitler sem halt meg Isten büntetésének következtében? Nem dőlt rá a bunker, nem csapott bele villám (mint a rajzfilmekben), nem találta el egy eltévedt vagy épp egy kitervelt golyó. Keresztény és nem keresztény is bármikor meghalhat, attól függetlenül, hogy valamit jól vagy rosszul tesz. Annyit még hozzátennék, hogy Isten nagyrészt akkora kegyelemben részesít bizonyos embereket, hogy nem pusztítja el őket, akármennyire is fürdenek a bűnben, hanem jól összetöri őket, hogy újra felvirágoztassa életüket. Nem egy ilyen bizonyságtételt hallottam már.

A lényeg, amit szerintem érdemes még egyszer kihangsúlyozni, az a következő. Minden ember bűnös, senki sem érheti el a bűntelenség állapotát azzal, hogy "törleszti a bűn részleteit". Egyedül csak Jézus Krisztuson keresztül lehetséges lelkünk megváltása.
Aki őt elfogadja, mint megváltóját, aki személyesen őérte halt meg ártatlanul, hogy örök élete lehessen; aki tehát elfogadja Jézus Krisztust, az üdvözül: a mennybe kerül halála után. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Jn 3:16-20.
Aki pedig nem fogadja el, nos, az a pokolba kerül. Innentől fogva, a fentiek tudatában csak azt tudom mondani: az ilyen vessen magára, ne pedig Istenre kenje, hogy Isten milyen gonosz. Rafinált lény a Sátán, aki mindezt elhiteti, sőt azt is, hogy ő maga nem létezik és ne fektessünk olyan nagy hangsúlyt erre az egészre. Nem hiszem, hogy ő nyer ezzel bármit is, de aki nem fogadja el az Úr Krisztus áldozatát, az biztos veszít. A Biblia azt írja, hogy mindenki feltámad a halálból. Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Dán 12:2. Tehát mindenki feltámad: valaki az örök életre, valaki az örök halálra. Egy kis mérlegelést azért megér azok számára, akik még nincsenek benne az Úr Jézus kegyelmében. Csak ne halogassuk a választást Jézus és a Sátán között, nehogy ránkdőljön a siloámi torony - sose lehet tudni.

Legyen veletek az Úr!

Vega

Újra itt!

Te jó ég, már milyen régen nem írtam... Pedig egy időben hetente-kéthetente szórtam a blogokat a régi oldalra. Nem ígérem, hogy ez változni fog, de azt igen, hogy ha írok, akkor beleadom szívem-lelkem. Jó étvágyat kívánok egy iszonyat régi hozzászólás után!

Vega

2009. március 31., kedd

Bálványok

Sziasztok!

Rég volt már, hogy legutóbb írtam, úgyhogy épp itt az ideje. Csapjunk is rögtön a lecsóba!

Úgy gondolom, az emberi lény úgy van megalkotva, hogy kell, hogy legyen valami, amit tiszteljen, amire felnézzen. Ez ideális esetben maga Isten. Ő úgy alkotott meg minket, hogy felnézzünk rá. Talán egy kicsit groteszk a kép, de azt szoktam mondani, mindenkiben van egy "Isten alakú vákuum", ami magába szív egy istent. Azért írom kisbetűvel, mert ez az isten nem feltétlenül Isten. Jaj, de ködösen fogalmazok, mi? Nem baj, az engem megértők között jutalmat sorsolok ki. :-D Szóval kisbetűs isten lehet minden, amire felnézünk, ami fontos nekünk, de nemcsak hogy fontos, de túl fontos. Amire (vagy akire) az életünket alapozzuk, amiben megbízunk. Mondok példát és mindjárt világos lesz. Egy alkoholistának az alkohol az istene, egy dohányosnak pedig a nikotin. Egy marxistának Marx, illetve az ő gondolatai az istene, egy szenvedélyes sportolónak a sport az istene. Mindaz, ami több, mint egyszerű hobbi, olyan dolog, ami nélkül nem tud az illető megélni. Itt olyan eseteket veszek, ahol egy-egy példakép, dolog, eszme, tett vagy akármi túlmutat az egyszerű hobbi szintjén vagy azon, hogy csak érdekelnek pl. az autók. Isten azt szeretné, ha ő foglalná el ezt a központi helyet az életünkben, és nem más. Isten azt szeretné, ha nagybetűs Istenfüggők lennénk, nem pedig alkoholfüggők, nikotinfüggők, fogyókúrafüggők (anorexia, bulémia), vagy bármilyen élet- vagy zenestílusfüggők. A lelkünkben lévő Isten alakú vákuumot a legjobb, ha maga Isten töltené be, aki saját maga számára készítette el azt minden egyes emberi lényben. De mindez nem csak a nem hívő emberekre vonatkozik. Gyakran a keresztények között is előfordul az elbukás. Ha csak engem nézünk: úgy gondolom, nincs olyan nap, amikor ne szorulnék Isten kegyelmére (jóságára) és megbocsátására. Kismilliószor mutatta már meg nekem Isten Lelke, hogy valamit nem jól csináltam, és örülök neki. Formálás alatt álló fazék vagyok a Fazekas kezében, hála legyen neki.

Nézzük meg ezt a Biblia alapján is! Nem tudom, olvasóim mennyire ismerik a Bibliát, szóval megpróbálom közérthetően, a lényeget nem kihagyva elmondani nagy vonalakban a történteket. Izráel egész népe Egyiptomban volt rabszolga – ezt gondolom általános műveltségből nagyjából mindenki tudja. Isten kiválasztotta Mózest, hogy vezesse ki a népet, hogy átadja neki örökségét, Kánaán földjét. Az Úr kivezette a népet Mózesen keresztül, miután a fáraó csökönyössége hatására tíz csapást zúdított Egyiptomra. A pusztában, amikor Mózes Istennel beszélt a Sínai hegyen és Isten ráírta a kőtáblákra a törvényt, az egész nép egy akarattal bálványt öntetett aranyból, egy aranyborjút, mivel már negyven napja ott volt fent a hegyen Mózes, és nem tudták, mi történt vele. Ez még csak egy sztori a rengetegből, csepp a tengerben. A kánaáni letelepedés után szintén sokszor elhajolt a nép szíve Istentől, először a bírák korában, aztán a királyok korában, főleg Salamon után, ennek eredményeképp került Izráel a babiloni fogságba. Mivel most behatóbban a Bírák könyvét tanulmányozom, ebből szeretnék kiemelni egy érdekes részt. Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az Urat. (Bír 2:11-12) Isten tudja jól, hogy nem fér el "két dudás egy csárdában", vagyis két isten egy lélekben. Ha a Baalokat, vagyis bálványisteneket kezdi el valaki tisztelni, akkor Istent törvényszerűen elhagyja, ahogy az izraeliták is tették. Történetesen nem biztos, hogy szándékosan ingerli így valaki az Urat, ugyanis a Sátán szereti, ha az ember tudattalanul cselekszik hülyeséget, de attól még ingerli. Ha valaki tudja, hogy az Úr kihozta őt Egyiptomból, ami itt a bűnt jelképezi, akkor ne járjon más istenek után, még ha csábítóbb is, hogy azokat imádja! De amikor elhagyták az URat, és a Baalt meg az Astárótot tisztelték, föllángolt az ÚR haragja Izráel ellen, és fosztogatók kezébe adta, hogy fosztogassák őket. Odaadta őket a körülöttük levő ellenségnek, úgyhogy nem tudtak többé ellenségeiknek ellenállni. Valahányszor kivonultak, az ÚR keze bajt hozott rájuk, ahogyan megmondta az ÚR, és ahogyan megesküdött nekik az ÚR. Így nagyon szorult helyzetbe jutottak. (Bír 2:13-15) Ezeket egyébként Isten már jó előre lefektette, mint következményt. De az egész dolog jogos is: ha nem akartok az Úrra hagyatkozni, akkor ne tegyétek. Viszont akkor vállaljátok is a következményeket. Ha valaki egy bálványt választ istenül, akkor az vállalja a felelősséget a döntéséért – és ne vádolja Istent! És figyeljük meg: Isten azért engedte meg ezeknek az embereknek a szorongattatást, hogy újra hozzá kiáltsanak, nem pedig rosszindulatból. Ha Isten rosszindulatú lett volna, lehetséges, hogy elpusztította volna egyből az egész népet. Eszembe jut a drogok példája: mennyire kecsegtető lehet valakinek kipróbálni először valami könnyebbet, aztán egyre keményebbeket, de miután megkapta és javában használja őket, elfogja a hiányérzet, a különböző paranoid és egyéb érzések (nem tudom jól kifejezni, sosem drogoztam, csak hallottam róla pár dolgot), amik miatt aztán még többet kíván belőlük: igazából semmit nem profitál belőle, emberi roncs, majd halott lesz belőle, ha le nem szokik róluk. Na de vissza a történethez: Akkor bírákat támasztott az ÚR, és azok megszabadították őket szorongatóik kezéből. De bíráikra sem hallgattak, hanem más istenekkel paráználkodtak, és azokat imádták. Hamar letértek az útról, amelyen őseik jártak, akik hallgattak az ÚR parancsolataira. Ők nem így cselekedtek. [...] De amikor meghalt a bíró, ismét romlottabbak lettek őseiknél, mert más istenek után jártak, azokat tisztelték, és azok előtt borultak le. Nem hagytak fel cselekedeteikkel és megátalkodott magatartásukkal. (Bír 2:16-17,19). Szóval Isten így is megszabadítja népét, mert nem akar nekik rosszat. Kiutat ad a szorongattatásból, de aztán olyan könnyen megvetik a szabadítójukat is. Mi nem így vagyunk sokszor? Az Úr Jézus megváltott minket bűneinkből, ennek ellenére mi újra és újra „más istenekkel paráználkodunk” és elbukunk bűneink miatt. De hála legyen az Úrnak, aki így is megbocsát nekünk: Jézus akkor halt meg értünk (és mindazokért, akik benne hisznek), amikor mi még bűnösök voltunk (Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. - Róm 5:8), és így bocsátotta meg minden bűnünket – azokat is, amiket jelen pillanatban még el sem követtünk. Ő azt akarja, hogy miután vétkeztünk, alázzuk meg magunkat, menjünk oda hozzá, valljuk meg bűnünket és tegyük le azt Jézus lábához, hogy ő megtisztíthasson Szent Lelkével bennünket és újra tiszták legyünk. Egyfajta körforgás „áldozatai” vagyunk, ahogy Izráel népe is volt az említett példában: bűnbeesésből a bűn következményébe, ami az, hogy a bűn uralkodik rajtunk, ebből nyomor, szorongattatás következik, ebből az Istenhez való kiáltás következik, ezután Isten megszabadít, talán hálásak is vagyunk érte, de aztán újra bűnbe esünk. Pál is írt erről a római levélben:

Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. [...] Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. […] Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Róm 7:14-15,17,21-25

Mert a mi Urunk Jézus Krisztus értünk halt meg a kereszten. Ő betöltötte a törvényt azzal, hogy semmi bűnt nem követett el. Őbenne van a szabadulásunk, belé kell kapaszkodnunk, ha élni akarunk, ő az egyetlen út az örök életbe. Sajnos a Sátán sikeresen tompítja el az emberek érzékeit az Úrral szemben, így sokan nem veszik észre a bűn tengerén úszó egyetlen mentőcsónakot, Jézust.

Vega