Rég volt már, hogy legutóbb írtam, úgyhogy épp itt az ideje. Csapjunk is rögtön a lecsóba!
Úgy gondolom, az emberi lény úgy van megalkotva, hogy kell, hogy legyen valami, amit tiszteljen, amire felnézzen. Ez ideális esetben maga Isten. Ő úgy alkotott meg minket, hogy felnézzünk rá. Talán egy kicsit groteszk a kép, de azt szoktam mondani, mindenkiben van egy "Isten alakú vákuum", ami magába szív egy istent. Azért írom kisbetűvel, mert ez az isten nem feltétlenül Isten. Jaj, de ködösen fogalmazok, mi? Nem baj, az engem megértők között jutalmat sorsolok ki. :-D Szóval kisbetűs isten lehet minden, amire felnézünk, ami fontos nekünk, de nemcsak hogy fontos, de túl fontos. Amire (vagy akire) az életünket alapozzuk, amiben megbízunk. Mondok példát és mindjárt világos lesz. Egy alkoholistának az alkohol az istene, egy dohányosnak pedig a nikotin. Egy marxistának Marx, illetve az ő gondolatai az istene, egy szenvedélyes sportolónak a sport az istene. Mindaz, ami több, mint egyszerű hobbi, olyan dolog, ami nélkül nem tud az illető megélni. Itt olyan eseteket veszek, ahol egy-egy példakép, dolog, eszme, tett vagy akármi túlmutat az egyszerű hobbi szintjén vagy azon, hogy csak érdekelnek pl. az autók. Isten azt szeretné, ha ő foglalná el ezt a központi helyet az életünkben, és nem más. Isten azt szeretné, ha nagybetűs Istenfüggők lennénk, nem pedig alkoholfüggők, nikotinfüggők, fogyókúrafüggők (anorexia, bulémia), vagy bármilyen élet- vagy zenestílusfüggők. A lelkünkben lévő Isten alakú vákuumot a legjobb, ha maga Isten töltené be, aki saját maga számára készítette el azt minden egyes emberi lényben. De mindez nem csak a nem hívő emberekre vonatkozik. Gyakran a keresztények között is előfordul az elbukás. Ha csak engem nézünk: úgy gondolom, nincs olyan nap, amikor ne szorulnék Isten kegyelmére (jóságára) és megbocsátására. Kismilliószor mutatta már meg nekem Isten Lelke, hogy valamit nem jól csináltam, és örülök neki. Formálás alatt álló fazék vagyok a Fazekas kezében, hála legyen neki.
Nézzük meg ezt a Biblia alapján is! Nem tudom, olvasóim mennyire ismerik a Bibliát, szóval megpróbálom közérthetően, a lényeget nem kihagyva elmondani nagy vonalakban a történteket. Izráel egész népe Egyiptomban volt rabszolga – ezt gondolom általános műveltségből nagyjából mindenki tudja. Isten kiválasztotta Mózest, hogy vezesse ki a népet, hogy átadja neki örökségét, Kánaán földjét. Az Úr kivezette a népet Mózesen keresztül, miután a fáraó csökönyössége hatására tíz csapást zúdított Egyiptomra. A pusztában, amikor Mózes Istennel beszélt a Sínai hegyen és Isten ráírta a kőtáblákra a törvényt, az egész nép egy akarattal bálványt öntetett aranyból, egy aranyborjút, mivel már negyven napja ott volt fent a hegyen Mózes, és nem tudták, mi történt vele. Ez még csak egy sztori a rengetegből, csepp a tengerben. A kánaáni letelepedés után szintén sokszor elhajolt a nép szíve Istentől, először a bírák korában, aztán a királyok korában, főleg Salamon után, ennek eredményeképp került Izráel a babiloni fogságba. Mivel most behatóbban a Bírák könyvét tanulmányozom, ebből szeretnék kiemelni egy érdekes részt. Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az Urat. (Bír 2:11-12) Isten tudja jól, hogy nem fér el "két dudás egy csárdában", vagyis két isten egy lélekben. Ha a Baalokat, vagyis bálványisteneket kezdi el valaki tisztelni, akkor Istent törvényszerűen elhagyja, ahogy az izraeliták is tették. Történetesen nem biztos, hogy szándékosan ingerli így valaki az Urat, ugyanis a Sátán szereti, ha az ember tudattalanul cselekszik hülyeséget, de attól még ingerli. Ha valaki tudja, hogy az Úr kihozta őt Egyiptomból, ami itt a bűnt jelképezi, akkor ne járjon más istenek után, még ha csábítóbb is, hogy azokat imádja! De amikor elhagyták az URat, és a Baalt meg az Astárótot tisztelték, föllángolt az ÚR haragja Izráel ellen, és fosztogatók kezébe adta, hogy fosztogassák őket. Odaadta őket a körülöttük levő ellenségnek, úgyhogy nem tudtak többé ellenségeiknek ellenállni. Valahányszor kivonultak, az ÚR keze bajt hozott rájuk, ahogyan megmondta az ÚR, és ahogyan megesküdött nekik az ÚR. Így nagyon szorult helyzetbe jutottak. (Bír 2:13-15) Ezeket egyébként Isten már jó előre lefektette, mint következményt. De az egész dolog jogos is: ha nem akartok az Úrra hagyatkozni, akkor ne tegyétek. Viszont akkor vállaljátok is a következményeket. Ha valaki egy bálványt választ istenül, akkor az vállalja a felelősséget a döntéséért – és ne vádolja Istent! És figyeljük meg: Isten azért engedte meg ezeknek az embereknek a szorongattatást, hogy újra hozzá kiáltsanak, nem pedig rosszindulatból. Ha Isten rosszindulatú lett volna, lehetséges, hogy elpusztította volna egyből az egész népet. Eszembe jut a drogok példája: mennyire kecsegtető lehet valakinek kipróbálni először valami könnyebbet, aztán egyre keményebbeket, de miután megkapta és javában használja őket, elfogja a hiányérzet, a különböző paranoid és egyéb érzések (nem tudom jól kifejezni, sosem drogoztam, csak hallottam róla pár dolgot), amik miatt aztán még többet kíván belőlük: igazából semmit nem profitál belőle, emberi roncs, majd halott lesz belőle, ha le nem szokik róluk. Na de vissza a történethez: Akkor bírákat támasztott az ÚR, és azok megszabadították őket szorongatóik kezéből. De bíráikra sem hallgattak, hanem más istenekkel paráználkodtak, és azokat imádták. Hamar letértek az útról, amelyen őseik jártak, akik hallgattak az ÚR parancsolataira. Ők nem így cselekedtek. [...] De amikor meghalt a bíró, ismét romlottabbak lettek őseiknél, mert más istenek után jártak, azokat tisztelték, és azok előtt borultak le. Nem hagytak fel cselekedeteikkel és megátalkodott magatartásukkal. (Bír 2:16-17,19). Szóval Isten így is megszabadítja népét, mert nem akar nekik rosszat. Kiutat ad a szorongattatásból, de aztán olyan könnyen megvetik a szabadítójukat is. Mi nem így vagyunk sokszor? Az Úr Jézus megváltott minket bűneinkből, ennek ellenére mi újra és újra „más istenekkel paráználkodunk” és elbukunk bűneink miatt. De hála legyen az Úrnak, aki így is megbocsát nekünk: Jézus akkor halt meg értünk (és mindazokért, akik benne hisznek), amikor mi még bűnösök voltunk (Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. - Róm 5:8), és így bocsátotta meg minden bűnünket – azokat is, amiket jelen pillanatban még el sem követtünk. Ő azt akarja, hogy miután vétkeztünk, alázzuk meg magunkat, menjünk oda hozzá, valljuk meg bűnünket és tegyük le azt Jézus lábához, hogy ő megtisztíthasson Szent Lelkével bennünket és újra tiszták legyünk. Egyfajta körforgás „áldozatai” vagyunk, ahogy Izráel népe is volt az említett példában: bűnbeesésből a bűn következményébe, ami az, hogy a bűn uralkodik rajtunk, ebből nyomor, szorongattatás következik, ebből az Istenhez való kiáltás következik, ezután Isten megszabadít, talán hálásak is vagyunk érte, de aztán újra bűnbe esünk. Pál is írt erről a római levélben:
Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. [...] Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. […] Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Róm 7:14-15,17,21-25
Mert a mi Urunk Jézus Krisztus értünk halt meg a kereszten. Ő betöltötte a törvényt azzal, hogy semmi bűnt nem követett el. Őbenne van a szabadulásunk, belé kell kapaszkodnunk, ha élni akarunk, ő az egyetlen út az örök életbe. Sajnos a Sátán sikeresen tompítja el az emberek érzékeit az Úrral szemben, így sokan nem veszik észre a bűn tengerén úszó egyetlen mentőcsónakot, Jézust.
Vega
